“Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben.” – Alexandre Dumas
Johannes Bornlöf – Aerial
Mindannyian eltérően reagálunk a veszteségre, a gyász mértéke gyakran olyan tényezőktől függ, mint a személyiségünk, a korunk, a kedvencünk kora és halálának körülményei. Általában véve, minél mélyebb kötődésünk volt a háziállattal, annál erősebb a lelki fájdalom. Amikor az első blogbejegyzés témáján gondolkodtam, nagyon sok történés és ismerősöm jutott eszembe, valamennyien megjárták a kisállat veszteség legmélyebb bugyrát.
Emlékeimben Labika, gyönyörűen aranyló zsemlemorzsája volt gazdijának, akinek hangja hét évvel később is elcsuklott, amikor megemlékezett kisállatáról. A kis eb rutinnak számító ivartalanítást követően kelt át a szivárványhídon, nagy űrt hagyva maga után. Panka, a maroknyi kutya gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Családja minden egyes napját tette szebbé, míg a kényszerű eutanázia-amely a kisállat számára már megváltás és ajándék volt-őket el nem választotta. Az apró Pannát egy halálos kimenetelű baleset ragadta el azoktól az emberektől, akik egykor visszaadták számára a reményt, hogy lehet vele jóságos a kétlábú. Három különböző élet és esemény, mégis egy közös van bennük: a mérhetetlen fájdalom és a csendes magány. Olvass tovább
Akadt közöttük, aki képtelen volt beszélni a veszteségéről, ostorozta magát, a bűntudatával ébredt hónapokon át. Volt, aki a közösségi oldalán naponta több bejegyzésben emlékezett meg szeretett állatkájáról. Ezernyi képpel szavazott bizalmat a követőinek, de azok csitítani próbálták vagy elengedésre buzdították. Mindeközben elvárták tőle, hogy néhány héttel a búcsú után legyen a régi önmaga. A szomorú tény az, hogy a kisállat veszteség hozta számtalan negatív érzés nem rózsaszín vattacukor. Se nem édes, se nem lesz semmissé két pillanat alatt. A gyász egy időigényes utazás, ha jegyet kellett váltsunk rá, minden állomásán át kell haladnunk. A gyászfolyamat megértése segít a veszteségeink megdolgozásában, szakaszai nem kitalált fogalmak. Normál átmeneti fázisok, amelyeken az emberi elme áthalad egy traumatikus veszteség következtében. A kisállat gyász periódusai némileg eltérő Elisabeth Kübler-Ross gyász szakaszaitól. Mindannyian másképp éljük meg a veszteséget, ezért sem szabad összehasonlítanunk, sem pedig lekicsinyelnünk egymás érzéseit és megéléseit. A sokk az első állomás. Olyan mint a gondtalan nyári napsütéses napon becsapódó, rajtunk áthaladó InterCity. Zsibbasztó, bénító, jött és megy. Mintha egy másik dimenzióban volnánk, ebben a mozgásképtelennek tűnő állapotban sokszor jobb egyedül. Az érzelmi túlterheltség következtében képtelenek vagyunk racionálisan gondolkodni. Közeledik a soron lévő pályaudvar, a harag. Dühösek leszünk magunkra, van amikor másokra is. Elidegenedünk, eltávolodunk a bennünket körülvevő személyektől, akik számos esetben érvénytelenítik a gyászunkat. Gondolataink összekuszálódnak, bűnbakokat keresünk, bizonyos szituációkban célpontjainkká válnak az állatorvosaink is. Sebtében haladunk a következő megálló, a hitetlenkedés és tagadás felé. Elménk legtöbbször minden információt kizár amely kedvencünk elvesztésével kapcsolatos. Extrém esetekben teljesen elutasítjuk a valóságot, bekapcsol a védekező mechanizmus. Nem hisszük a fájdalmas tényeket, még mindig bízunk abban, hogy az egész egy rémálom. Illúziókba ringatjuk magunkat, remélve hogy meg sem történt a tragédia. Tagadunk: “Tényleg meghalt?”, “Nem tudom elhinni!” – ismételjük újra meg újra. Lassan, de biztosan eljutunk az alkudozás pályaudvarára. Keressük Istent, annyi miatyánkot kántálunk el, mint azelőtt talán még sohasem. Úgy reméljük, hogy mindent megváltoztat, de a szomorú valóság, hogy nem foglalt helyjegyet az IC-re, nem jön el. Menetrend szerint a bűntudatot is érintjük. “Én tehetek róla.”, “ Ha másképp cselekedtem volna…”, “Ha akkor ott vagyok, ez nem történik meg.”, “Ha másik úton sétálunk aznap, elkerülhettem volna a balesetet.” Van egy jó hírem! A legtöbb esetben a bűntudatunk nem jogos! A bűntudat dörzsölt, kellemetlen útitárs, remek trükkjei vannak amivel az elménket és érzéseinket összekuszálja, nem olyan egyszerű leszállítani a szerelvényről. Van, akit rövidebb, másokat hosszabb ideig gyötör. Ebben a rendkívül nehéz időben a megbocsátás nem adja könnyen magát. Végül mindannyian megérkezünk a megoldás végállomásra. Mondhatnám azt, hogy összecsomagoljuk a bőröndünket, elbúcsúzunk a kalauztól, bezárjuk magunk mögött a peronajtót, majd éljük tovább az életünket. Csakhogy ez nem egy vidámparki, színes hullámvasút, a gyomrot felkavaró, de felejthető kiruccanás. Nincs lezárás, bezárás sem. A lezárás olyan akár valamit magunk mögött hagyni. Volt és nincs, be vele a fiók mélyére, ki az elméből, távol a rémálmainkból. A befejezés hasonlóképpen barátibb megfogalmazás némely esetekben, mint például a világ legrosszabb főnökétől megszabadulni. Felmondunk, megkönnyebbülünk, sose lássuk többé egymást. A megoldás az ami nem vesz el és zár le, ami nem vet véget egy örökké tartó dolognak, legyen ez esetben a társállatunk iránt érzett szeretet, az együtt megélt évek pillanatai. Megtanuljuk a gyászutunk során az erőforrásainkat mozgósítani, felállni a padlóról, felvállalni az érzéseinket, bátran beszélni a veszteségünkről, megbocsátani önmagunknak, legyőzzük a bűntudatunkat, majd kedvencünknek kijelölünk egy helyet a szívünkben. Így élünk tovább azokkal az emlékekkel és békével, amelyeket a már nélkülünk tova suhanó gyors sem tud magával vinni. A gyász idővonalán
Ezernyi út, ezernyi veszteség – A megoldás