A gyász nem expressz vonat! – A gyászút állomásai

“Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben.” – Alexandre Dumas

Mindannyian eltérően reagálunk a veszteségre, a gyász mértéke gyakran olyan tényezőktől függ, mint a személyiségünk, a korunk, a kedvencünk kora és halálának körülményei. Általában véve, minél mélyebb kötődésünk volt a háziállattal, annál erősebb a lelki fájdalom. Amikor az első blogbejegyzés témáján gondolkodtam, nagyon sok történés és ismerősöm jutott eszembe, valamennyien megjárták a kisállat veszteség legmélyebb bugyrát.

Emlékeimben Labika, gyönyörűen aranyló zsemlemorzsája volt gazdijának, akinek hangja hét évvel később is elcsuklott, amikor megemlékezett kisállatáról. A kis eb rutinnak számító ivartalanítást követően kelt át a szivárványhídon, nagy űrt hagyva maga után. Panka, a maroknyi kutya gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Családja minden egyes napját tette szebbé, míg a kényszerű eutanázia-amely a kisállat számára már megváltás és ajándék volt-őket el nem választotta. Az apró Pannát egy halálos kimenetelű baleset ragadta el azoktól az emberektől, akik egykor visszaadták számára a reményt, hogy lehet vele jóságos a kétlábú. Három különböző élet és esemény, mégis egy közös van bennük: a mérhetetlen fájdalom és a csendes magány. Olvass tovább

Instagram
error: Content is protected !!