“Bárki mondta is, hogy a gyémánt a nő legjobb barátja, biztosan soha nem volt kutyája!” -ismeretlen szerző
Johannes Bornlöf – When in doubt
Amikor meghal egy közeli ismerősünk, a környezetünk együttérzését fejezi ki, velünk együtt gyászol és sír, támogatása felől biztosít, meghallgat, elfogadó. Azonban van amikor nem értik a mélységes fájdalmunkat, türelmetlen arra várnak, hogy lépjünk túl rajta. Ez különösen igaz, ha kisállatainkat gyászoljuk.
Néhány évvel ezelőtt szándékos mérgezés következtében alig nyolc, kegyetlen szenvedéssel teli óra alatt egymás után veszítettem el két drága kutyámat. Úton-útfélen ütött szíven egy-egy megjegyzés: “Csak két kutya volt.”, “Majd lesz másik.”, “Költözz el, majd minden megoldódik”.
A szavak megsemmisítettek, egyre csak süllyedtem bele a gyász hozta magányba. Lassan ismertem fel a szomorú tényt, hogy bármerre nyújtom a karom és segítségért kiáltok, nem lelek értő és elfogadó figyelemre. Olvass tovább
Egy idő után szégyelltem a veszteségemről, annak minden megéléséről beszélni, miközben minden porcikám szavakkal meg nem fogalmazható fájdalommal küzdött. Hosszú-hosszú hónapokon át így teltek a napjaim. A társadalmi életbe kilépve álarcot kellett öltsek, hogy a felszínen tudjak maradni. Hiszen úgysem értik… A társadalom általi elvárások rendkívül megnehezíthetik a kisállat gyászunkat. Emlékszem, a közvetlen és tágabb környezetem elvárta tőlem, hogy minden feladatomat úgy végezzem, mintha mi sem történt volna. “Tedd magad túl rajta!”, “Eltelt már azóta néhány hónap, igazán elengedhetnéd!”, “Nem akarjuk, hogy sírj!”, “Erősnek kell lenned!”. Hogyan is repülhetnénk át a gyászidőszakon, a megannyi szép pillanaton, a szeretetteljes érintések emlékén, amelyeket kedvencünk mellett éltünk meg. Rövidebb vagy hosszabb idő telt el a közös életünket tekintve, a veszteség olyan lesújtó lehet, akár ember szeretteink halála. Független attól, hogy kutya, cica, hörcsög, madár, ló és egyéb kedvencünket gyászoljuk, a bánat mindannyiunk számára hullámvasúton érkezik. Számtalan negatív érzéssel sújt le ránk. Megtanultam személyes kisállat veszteségem során, hogy teljességgel át kell adjam magamat a gyász minden momentumának, mit sem törődve azzal, hogy mik a társadalom elvárásai, hiszen máskülönben odaveszek, és a gyászidőszak végeláthatatlanná lesz. Persze, ez nem ilyen egyszerű, hogy egy nap felébredünk és eldöntjük fittyet hányunk minden a gyászunkat érvénytelenítő szóra. Egy idő után már annyira fájtak a megjegyzések, hogy nem engedtem be azokat többé és felemelt fejjel vállaltam fel a kisállat veszteségem hozta minden érzésemet, gondolatomat. Sokszor halljuk azt, hogy az idő minden sebet begyógyít, valójában ez nem igaz, a nagyon éles fájdalom enyhül csupán. Megtanulunk együtt élni a veszteségünkkel, alkalmazkodunk minden nap, de sohasem leszünk már a régi. Adj magadnak időt A gyászfolyamat, a veszteséged megdolgozása időt vesz igénybe, nem lehet azt siettetni. Légy türelmes önmagadhoz! Engedd meg magadnak, hogy szomorú légy Bár lehet, hogy úgy érzed képtelen vagy az érzelmeid kifejezni, az egyik legfontosabb lépés, hogy adj érvényt a bánatodnak, hiszen a veszteséged igaz. A tiéd, az életed része, az utad… Ebben a rendkívül fájdalmas időszakban jó dolog a szomorúság, engedd szabadjára! Keress támogatást Fontos, hogy tudj és merj beszélni a veszteségedről, keress egy barátot, aki nyitott meghallgatni téged, hogy elsírd a bánatod. Az érzelmeid kifejezése és azok más által való befogadása katartikus lehet, felér egy hatalmas csokoládétortával. Keress lehetőséget a fájdalmad kifejezésére Ezek a rituálék mind a kisállatod életének fontosságát bizonyítják, annak elismeréséről szólnak. Mindez kiváló módja annak, hogy elmond a világnak mennyire fontos volt számodra kisállatod. Ne feledd, mostantól nem vagy egyedül a bánatodban! megfosztott, vagy más néven illegális gyász
Hogyan birkózzunk meg a fájdalmunkkal?