“Minden álmunk valóra válhat, ha van bátorságunk a nyomába eredni.” – Walt Disney
Johannes Bornlöf – Let’s runaway together
Amikor az emberek meghallják, hogy kisállat gyász, a legtöbben a halálra asszociálnak. Azonban vannak a veszteségnek egyéb más formái, amelyek váratlanul történnek és hasonlóképpen fájdalmasak.
2009. nyarán, egy kora reggeli napon az apró kiskutyám kisurrant a nyíló kapun át, az egy rá vigyázó rokonom mellett. A keresése, plakátolás, közösségi oldalon a segítségkérő posztok sem hozták őt haza. Éveken át kutattunk utána, az örökbe fogadható és talált kutyák hirdetését figyelve, a gyepmesteri telepeket és állatmenhelyeket járva. Eltelt azóta tizenegy év és még mindig visszatérő gondolatom, hogy vajon merre sodorta az élet. Rá hasonlító kis pamacsokat látva felkapom a fejem és akkorát dobban a szívem, mint amikor legutóbb egy röpke pillanatra azt hittem enyém a lottó ötös. Álom, álom, örökké vágyakozó, remélő. Titkon abban bízom, hogy valaki gondját viselte és legalább úgy szerette mint én. Ugye, sokatok számára ismerős a megélésem? Olvass tovább
Az elveszett kedvencünk hiánya óriási fájdalom, a gyász mélysége megkérdőjelezhetetlen. Néhány ember a legrosszabbat feltételezi, hogy kedvence már nem él. A veszteség kezdeti szakaszában a sokk bénítólag hat ránk, jellemzően nagyon haragszunk önmagunkra. Bánatunkban teljes mértékben megterheltek, túlterheltek vagyunk és nem ritka, hogy mindennapi szükségleteinket sem tudjuk kielégíteni, elveszítjük a kontrollt az addigi megszokott életünk felett. Fohászkodunk, a csillagokat is lehoznánk az égről, alkudozunk Istennel, csak jöjjön haza… A bűntudat tudattalan is jelen van, amely befolyásolja a pozitív jövőképre fókuszálást, a reményt, hogy megleljük kisállatunkat. Az alábbi gondolatokkal korbácsoljuk magunkat: “Ha akkor ott vagyok…”, “Ha én vigyázok rá…”, ”Ha nem hagyom nyitva a ház ajtaját…”, “Ha pórázra tettem volna…” Az ehhez hasonló esetek megelőzhetőek, ezért különösen gyötrő a bűnvád, de nem szabad elfeledni, hogy nem így terveztük, nem ezt akartuk és egy szempillantás alatt megtörténhet bárkivel. Ha egy jövőbe látó varázseszköz birtokában volnánk, megakadályoznánk az elvesztést, hiszen szeretünk, minden egyes nap óvjuk kedvenceinket, biztosítjuk számukra a gondtalan életet, a legkevésbé sem akarjuk magunktól távolt tudni őket. A reményt táplálni nagyon fontos, azonban valóban számolnunk kell tudni azzal a ténnyel is, hogy soha többé nem hallunk kisállatunk felől. Amikor nem adatik meg az egymásra találás, és nem lesz lehetőségünk a búcsúra, megosztani vele azt, hogy mit jelentett számunkra, és hamvait sem örök nyugalomra helyezni, a gyász befejezetlen. Olyan ez akár a nyílt seb, a fájdalom az életünk része marad. Az idő előrehaladtával elfogadjuk, hogy egyre kevesebb az esély az újratalálkozásra. Megtanulunk a veszteségünkkel élni, ám visszatérő lesz a gondolat, a vágyakozás, hogy jó sora van, megbecsülik, szerető ölelésben vigyázzák egykori kisállatunkat. Segíthet, ha papírra veted az érzéseidet, tudatod vele ezáltal, hogy mennyire szeretted, milyen örömmel töltött el a létezése. Mesélj kedvencedről barátaidnak, keresd fel a Petloss.hu facebook veszteség támogató csoportot, ahol együttérző sorstársakra találsz. Vannak boldog és szerencsés kimenetelű elvesztések is, amelyek mindig melengetik a szívem. Bátorítalak, hogy soha ne add fel a keresést, maradjon a fókuszod rajta! Kérj segítséget barátaidtól, állatvédőktől, szólj a szomszédaidnak, vidd hírét eltűnt kisállatodnak a környéken, plakátolj, használd a közösségi média felületeit! Maximalizáld az erőforrásaidat, vess be minden eszközt! Bárcsak…
Befejezetlen gyász
Boldogság, gyere haza