Minden kutya tudja; ha fáj is, tűrd, ha fáj is, nyalogasd, ha fáj is, maradj csendben. – Gavriil Trojrpolszkij
David Celeste – Two as One
Aki veszített már el szeretett állatot, biztosan megtapasztalta milyen bántó lehet egy-egy mondat, amellyel vigaszt próbálnak nyújtani ismerőseink, barátaink, rokonaink. Ebben az időszakban rendkívül sebezhetőek vagyunk, ezért különösen érzékenyen érinthetnek a megjegyzések. Legtöbb esetben az emberek nem tudják mi ilyenkor a helyes, mit mondjanak és mit ne. Olvass tovább
Kedvencünkkel az első találkozásunk pillanatában szövetségre lépünk, szenvedélyesen szeretjük őt, mindent megteszünk jólétéért. Kapcsolatunk ismérve a feltétel nélküli szeretet, mentes a kliséktől, a hullámvölgyektől. Bizalom, kölcsönös elfogadás jellemzi azt. A nehéz időszakainkban vigaszt nyújt szeretetteljes, vidám lényével. Lelki és fizikai fájdalmunkat a látványa is enyhíteni tudja, ölelésre mindenkor kész. Számára mi vagyunk az Univerzum közepe, a nagybetűs barát, és persze a felszolgáló, takarító személyzet, a sofőrszolgálat és a kispályás labdadobó. Rutint hoz a mindennapjainkba, az életünk részévé válik, beleolvad minden pillanatunkba, csökkenti a szív- és érrendszeri megbetegedések kialakulásának kockázatát. Gondoskodik a fittségünkről, mindig mozgásban tart. Egyedi, megismételhetetlen varázslatos kis lény. Éppen ezért válik olyan üressé az életünk, otthonunk csendes magányába burkolózik, mellkasunkra ül a bánat, ha már nincs mellettünk. És ekkor érkezik legtöbbször elsőként a pusztító megjegyzés: a “Csak egy kutya volt.” Az emberek egy része soha nem kötődött állathoz, mások mérsékelten csupán. Ők azok, akiknek fogalmuk sincsen milyen a valódi, mély kapcsolódás ember és állat között. Akik számtalan alkalommal érvénytelenítik a gyászunkat, megfosztanak attól. Oké, sutba minden érzéssel és emlékkel, úgyis csak egy állat volt. Bárcsak egy szempillantásra tudnánk a kérést teljesíteni, csakhogy ezek a kis huncut bundások egy észrevétlen pillanatban helyet foglalnak a szívünkben és soha onnan nem moccannak. Állattartókként szoros kapcsolatban élünk kedvenceinkkel, a halálukkor hasonlóképpen megsemmisülünk és fáj minden porcikánk, akárcsak amikor ember szeretteinket gyászoljuk. Van, hogy a kisállatunktól való búcsú fájóbb, mint rokonaink elmúlása. Mindannyian másképp éljük meg a veszteséget, nincs helyes vagy helytelen módja a bánatunk kifejezésének. Így hát sírunk, zokogunk, nem jön álom a szemünkre. Kedvetlenné válunk, az idő kerekét keresve hoznánk vissza a tegnapot, vele őt, a négylábú pajtásunkat. Előfordul, hogy a munkánkat is korlátozottan tudjuk elvégezni, munkatársaink elől elbújva bőgünk két meeting között, hiszen úgysem értik… Nukleáris bombaként csapódnak be az alábbi kommentárok: “Nem akarom, hogy sírj!”, “Nem akarlak sírni látni!” Ingerültté válunk, mi leszünk a világ harcosai, a már nem empatikusak és megértők, a kapcsolataink rombolói – gondolják rólunk. Nem jó sehol sem, a lakás egyik vagy más szegletébe hajtogatjuk be magunkat, abban reménykedve, majd ott nem fáj úgy. A “Hogy vagy?” kérdés tabu! Tudod, olyan ez mint a “Mi volt ma az iskolában?” – megsemmisítő! Nézz ránk, össze vagyunk törve! Hogy milyen formában nyilvánulunk meg és mennyi ideig tart a gyászidőnk, összetett és sok mindentől függ. Mint például a búcsú körülményei, a kötődésünk milyensége, kedvencünkkel eltöltött évek száma. Jó volt, köszönöm, ennyi! Vagy mégsem! A tizenhárom év annyi, mint néhány óra alatt gondosan elkészített, és két pillantásra elfogyasztott csokis brownie. Még, még, még, ennyi nem elég! A fárasztó nap végén az ajtóban várva üdvözölt, a fagyos téli estéken kapható volt egy rajzfilmre. Bundájával felitatta a könnyeinket mikor olyan igazságtalanok voltak a kétlábúak, fénysebességgel vitte tova a csalódásainkat. Valójában semmit sem kellett tennie, önmagában a létezése által lettek szebbé a gyorsan elillanó évek. Kimondatlan, de tudjuk azt, hogy egy nap eljön a búcsú, amitől bár nem tudatosan, de mindvégig félünk. Mikor a halál kopogtat az ajtón, olimpiai bajnok súlylökőt túlszárnyalva hajítanánk messzire a kulcsot. Menj még, később gyere! Jó sokára, inkább soha! Emlékeimben élesen az utcakép, ahol egy ismerős a lelkem simogatása gyanánt felvetette a “lesz másik” lehetőségét, mint gyógyírt hozó megoldást. Ekkor igencsak a gyászidőm első szakaszain kúsztam-másztam át. Gondolataimban zuhantam arccal a kavicsos útra, s csapódtam bele hetvennel. Ki tudja már hanyadszor hullottam darabjaimra addigra, és hány alkalommal tették illegálissá a gyászom. Mit szabad ebben az esetben válaszolni? “Tudom, hogy nem olyan régen hunyt el az édesapád, de ne csüggedj, majd lesz másik.” Ugye, milyen tapintatlan és érzéketlen megjegyzés volna? Pontosan így éljük meg mi, a kisállataikat gyászolók ezeket a bántó szókavalkádokat. Nincs két egyforma lélek, páratlan lények egytől egyig, legyen szó az imádott szülőről, vagy a féltett társállatunkról. A szeretet az szeretet, a kötődés az kötődés! Személyes kisállat veszteségem során számtalan, a gyászomat érvénytelenítő kommentár talált állcsúcson a fentebb felsoroltakon kívül. Egy szó mint száz, olykor jobb ha inkább nem mondasz semmit! Ugyanakkor a csend is lehet kínzó, romboló, így megteszi egy “El sem tudom képzelni, hogy mit érezhetsz.”, “Őszintén sajnálom a veszteséged.” részvétnyilvánítás. Legyél támogató, fejezd ki együttérzésed, hiszen bár különbözünk, a veszteségeink pillanatától egyenlők leszünk: fájdalmas szívű gyászolók. “Csak egy kutya, cica (hörcsög, ló, sün stb.) volt.”
“Tedd magad túl rajta!”
“Tizenhárom évet élt, örülj!”
“Majd lesz másik!”