Ki vagyok én akkor, ha az vagyok, amim van, de elveszítem, amim van. – Erich Fromm
A társállat elvesztésekor természetes, hogy elsősorban arra a hiányra figyelünk, amelyet maga után hagy. Arra, hogy nincs többé velünk, nem vár bennünket az ajtóban, nem kísér el a sétáinkra, nem halljuk a hangját, nem érezzük az érintését. A gyász azonban ennél sokkal összetettebb. Egy szeretett társállat halála nem csupán egy fizikai kapcsolat végét jelenti. Olyan veszteségeket is magával hozhat, amelyekre kezdetben talán nem is gondolunk. Ezeket nevezzük másodlagos veszteségeknek. Megváltozhatnak a mindennapi szokásaink, a kapcsolataink, a jövőről alkotott elképzeléseink, és az is, ahogyan önmagunkra tekintünk. Lehet, hogy valaki hosszú hónapokon, éveken át beteg társállata gondozója volt. Napjai a gyógyszerek adagolása, a táplálékkiegészítők és a leletek tanulmányozása, az etetések, az állatorvosi kontrollok és az állandó figyelem köré szerveződtek. Döntéseiben folyamatosan jelen volt a társállata. Talán úgy ismert önmagára, mint aki mindig vigyázott rá. Aki mindent megtett azért, hogy segítse a jóllétét, a gyógyulását. Aztán egyik napról a másikra ezek a feladatok és ez a szerep megszűnnek.
Ha már nem vagyok az ő gondozója, akkor ki vagyok én?
A gyászolókkal folytatott beszélgetések során újra és újra találkozom az alábbi mondatokkal:
„Nem tudom, mit kezdjek a reggeleimmel.”
„Olyan, mintha már nem tudnám, ki vagyok.”
„Hiányzik, hogy valakiről gondoskodjak.”
„Az egész életem köré épült. Mihez kezdjek most nélküle?”
Relációs identitás
Az identitásunk nem kizárólag a személyes tulajdonságainkból épül fel, hanem azokból a kapcsolatainkból is, amelyek hosszú időn át meghatározzák a mindennapjainkat és azt, ahogyan önmagunkra tekintünk. Nem csupán azt éljük meg, hogy én vagyok, hanem azt is, hogy kinek vagyok a valakije. Lehet valaki egy gyermek szülője, egy testvér, egy házastárs, egy barát vagy egy társállat gondozója, gazdája, társa, szövetségese. Amikor egy ilyen meghatározó kapcsolat megszakad, nemcsak maga a kapcsolat változik meg, hanem megrendülhet az identitásnak az a része is, amely ebben a kapcsolatban formálódott. Ez nem azt jelenti, hogy az ember elveszíti önmagát. Sokkal inkább azt, hogy önmagának egy fontos része sérül meg, amelynek időre van szüksége ahhoz, hogy új önazonosság alakuljon ki. Ha valaki úgy érzi, mintha már nem találná a helyét a saját életében, fontos tudnia, hogy ezzel nincs egyedül. Ez is lehet a gyász része.
