Az ember áthidalja a saját félelmét, ha látja a másikét. Ez sokat segít az életben. – Polcz Alaine
Minap egy állatklinikán várakoztam. Különös helyek ezek. Miközben a saját társállatom miatt érkeztem, óhatatlanul is megérintettek mások történetei. Akarva-akaratlanul eljutnak hozzám félmondatok, egy-egy tekintet, egy név, egy vizsgálati eredmény. Remény és szomorúság elegye van jelen ezeken a helyeken. Egy pillanatban azt hallottam halkan: „Két halálos kimenetelű diagnózissal állunk szemben.” Ez a mondat velem jött, napokig dolgozott bennem. Halálos kimenetelű. És egyszer csak eszembe jutott az a közbeszédben sokszor elhangzó, szinte már közhelyessé kopott mondat, hogy mind meghalunk. Tulajdonképpen az élet maga is halálos kimenetelű. Ha hosszabban időzöm ennél a két szónál, valami nagyon egyszerű, mégis nehezen emészthető igazsághoz jutok el, minden egyes nappal közelebb kerülünk életünk végéhez mi is, és azok is, akiket szeretünk, mégsem ezzel a tudattal ébredünk minden reggel. Nem nézzük a mellettünk szuszogó kutyát azzal, hogy egyszer majd nem lesz itt, és nem simogatjuk úgy a cicánkat, hogy közben minden mozdulatban a majdani hiányát keressük. És jó, hogy így van. Tudjuk, hogy egyszer búcsúznunk kell, de ez a tudás többnyire valahol a mindennapjainkban a hátterébe szorul.
Minden nap búcsúzunk
Valójában folyamatosan búcsúzunk. Búcsúzunk egy nyártól, egy otthontól, egy életszakasztól, a gyerekkorunktól. Emberektől, akik valamikor közel álltak hozzánk. Búcsúzunk a hajnali harmattól, amelyet néhány óra múlva felszárít a Nap, az ajándékként érkező nyári zivatartól, egy megszokott útvonaltól, egy régi kerttől, egy ismerős hangtól. Attól a testtől is, amelyben valaha könnyebb volt a létezés. És idővel búcsúzunk azoktól is, akiket szeretünk. Csakhogy egészen más tudni valamit az élet természetéről, és egészen más egy állatorvosi rendelőben ülve meghallani: gyógyíthatatlan. Vagy azt, hogy nem tudjuk meggyógyítani, de még tehetünk érte.
Ettől a pillanattól minden megváltozik. Bár a társállatunk még velünk van, hazavisszük, eszik, iszik, talán játszik is, ránk néz, odabújik. Lehetnek még jó napjai, nagyon jó napjai. Lehetnek közös heteink, hónapjaink, olykor akár éveink is, és közben megérkezhet a gyász, még azelőtt, hogy bekövetkezett volna a halál. Ezt nevezzük előzetes gyásznak.
Két világ között
Különös állapot, amelyben két világ között navigálunk, jelen vagyunk abban, ami még van, miközben már ott él bennünk annak félelme is, hogy egyszer elveszítjük. Egyszerre remélünk és rettegünk. Figyeljük, hogy eszik-e, ivott-e, kevesebbet vagy többet, hogyan vette a levegőt, felállt-e könnyen, fáj-e valamije. Ugyanolyan volt-e ma a tekintete, többet aludt-e. Egy apró változás hirtelen óriási jelentést kap. Egy jó nap megkönnyebbülést hozhat, egy rosszabb nap után pedig megjelenhet a gondolat, a kérdés, amelyet talán még önmagunknak is nehéz kimondani, mennyi időnk lehet még?
És ezzel együtt rengeteg más érzés is érkezhet, mint a félelem, szorongás, bizonytalanság, tehetetlenség, kimerültség, harag, bűntudat, remény, kétségbeesés. Az állandó készenlét fáradtsága, a döntések súlya. Annak a félelme, hogy túl korán döntünk valamiről, vagy éppen túl későn. Olykor megkönnyebbülés, majd bűntudat azért, mert egyáltalán megkönnyebbültünk. Egy jó étvággyal elfogyasztott vacsora, egy békésen átaludt éjszaka öröme. Egy kellemesen eltöltött séta, egy ismerős, rég nem látott mozdulat. Egy reggel boldogsága, hogy ma még itt vagyunk együtt. És közben ott van a szeretet is, talán minden korábbinál erősebb, ragaszkodóbb, az életbe kapaszkodó. A hála.
Az előzetes gyász egyik legnehezebb része éppen ez a kettősség. Valakit egyszerre szeretni az életben, és félni a halálától. Gondoskodni róla, miközben időnként már a nélküle élet villan be. Reménykedni akkor is, amikor a remény már mást jelent, mint egykor. Lehet, hogy korábban a gyógyulást jelentette, később egy fájdalommentes hetet, egy jó napot, egy közösen elfogyasztott reggelit, még egy sétát. Vagy egyszer majd azt, hogy békében tudjunk búcsúzni. Mindezt hosszú időn keresztül hordozni nagyon nehéz. És közben a külvilág sokszor még nem is lát bennünket gyászolónak. Hiszen „még él”, mondják. Pedig az előzetes gyász valóságos gyász.
Nem kell választanunk a remény és a félelem között ahhoz, hogy jogos legyen, amit érzünk. Nem kell minden pillanatot hálával megélnünk csak azért, mert tudjuk, hogy véges. Elfáradhatunk a gondoskodásban úgy, hogy közben végtelenül szeretjük a társállatunkat. Vágyhatunk egyetlen nyugodt éjszakára, félhetünk a következő kontrolltól. Lehet elegünk az állatorvosi rendelőkből, gyógyszerekből, vizsgálatokból, készenlétből és döntésekből. És nevethetünk is, örülhetünk tervezhethetünk. Mert az előzetes gyász nem azt jelenti, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy tudomást szereztünk a veszteség lehetőségéről, már csak a halálra kell várnunk.
Még élünk, együtt.
Ahol az előzetes gyász megértésre talál
Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam azon, hogy hol van helye annak az embernek, aki ezt az utat járja. Mert természetesen ott van mellette az állatorvos, aki a társállatát kezeli. Lehetnek körülötte családtagok, barátok, akik aggódnak, segítenek. Lehetnek betegségspecifikus közösségek, ahol tapasztalatokat, információkat osztanak meg egymással az emberek. De hol van helye annak, hogy ő maga hogyan van? Hol mondhatja ki, hogy ma elfáradt, hogy fél. Hogy tegnap reménykedett, ma pedig kétségbeesett, hogy már nem tudja, jól dönt-e. Hogy néha retteg attól, amit a következő vizsgálat mutat majd, máskor pedig órákra elfelejti az egészet, mert a kutyája boldogan szimatol előtte az erdőben. Hogy egyszerre szeretné megállítani az időt és tudni, mennyi van még belőle.
Talán innen érthető meg igazán, miért született meg a Petloss.hu – Community
Kisállathospice | Előzetes gyászban tere.
Közösség mindazok számára, akik idős, súlyosan vagy gyógyíthatatlan beteg társállatukat kísérik, és közben maguk is próbálnak eligazodni az előzetes gyász sokszor egymásnak ellentmondó érzései között. Egy hely, ahol a megéléseik és érzéseik is teret kaphatnak. Ahol olyan emberekhez kapcsolódhatnak, akiknek nem kell hosszasan elmagyarázni, miért jelenthet óriási örömöt egy elfogyasztott reggeli, egy nyugodt éjszaka vagy egy séta, amelyről néhány héttel korábban még azt gondolták, talán már nem lesz több. A közösségi térben a mindennapi kapcsolódás mellett az előzetes gyászhoz, az életvégi kísérés érzelmi kérdéseihez és a veszteségre való „felkészüléshez” kapcsolódó beszélgetések, webináriumok és műhelyek is helyet kapnak. Külön térben bemutathatják azt a társállatot, akit ezen az úton kísérnek, mesélhetnek róla és a közös történetükről, és megoszthatják mindazt, amit ennek az időszaknak a mindennapjaiban megélnek.
A Kisállathospice | Előzetes gyászban nem állatorvosi vagy hospice szakmai tanácsadó tér. Nem az állatorvosi ellátás helyett van, és nem szeretné átvenni a betegségekhez kapcsolódó szakmai közösségek szerepét sem. Itt annak az embernek szeretne helyet adni, aki kísér: az ember barát, gazdi, szövetséges, utitárs, akinek a mindennapjai a szeretetről, a gondoskodásról szólnak.
A havi tagsági díjat szándékosan igyekeztem alacsonyan tartani. Tudom, milyen anyagi terhet jelenthet egy hosszabb palliatív vagy hospice időszak, amikor egymást követik a vizsgálatok, kontrollok, gyógyszerek és az életminőséget támogató ellátások. Ezért a közösségi térhez 1990 Ft/hó tagsági díjjal lehet csatlakozni, és a csatlakozáskor érvényes díj hat hónapon keresztül változatlan marad.
Ha most te is egy szeretett társállat mellett jársz ezen az úton, és jó lenne mindazt, amit ez az időszak magával hoz, egy értő közösségben is megosztani, a Kisállathospice | Előzetes gyászban közösségi térhez itt tudsz csatlakozni.
