Kisállataink nemcsak társak, hanem valódi érzelmi támaszok lehetnek a legnehezebb pillanatokban, vigaszt és feltétel nélküli örömöt, szeretetet nyújtanak olykor sok éven át. Már az első pillanatban a szívünkbe zárjuk őket. Nem titok, hogy az elválástól való félelem szinte a kezdetektől fogva bennünk él, és időről időre felbukkan a gondolatainkban. Legtöbben arra vágyunk, hogy kedvencünk mellettünk öregedjen meg, szenvedéstől és fájdalomtól mentes életvéget remélünk. Azonban van, hogy egy nem várt diagnózis, gyógyíthatatlan betegség nem teszi lehetővé a természetes elmúlást. Meg kell hoznunk életünk talán legnagyobb kihívását jelentő és gyötrelmes döntését, amelyet a szeretet és az együttérzés vezérel. Ez a végső szívfájdalom, amit hajlandónak kell lennünk elviselni imádott társállatunkért.Olvass tovább
Amikor az állatok háziasítottá váltak, feladták azt a képességüket, hogy elhagyhassák a falkájukat haláluk eljövetelekor
A mi felelősségünk – mint az ő emberi útitársuk és szövetségesük-, hogy megadjuk számukra a szeretetteljes, végső ajándékot a békés átkelés formájában, az eutanázia által nyújtott kegyelmet. Kedvenceink életminősége talán a legkritikusabb tényező a döntéshozatali folyamatban. Fájdalmuk szintjének, napi tevékenységek végzésére való képességüknek és általános boldogságuknak felmérése értékes betekintést nyújthat jólétükbe (Érzelmi skála – https://petloss.hu/kisallat-veszteseg/az-elozetes-gyasz/ ).
Ha a kisállatunk állapota súlyosan befolyásolja életminőségét, az eutanázia lehet az együttérző út, hogy megkíméljük a további szenvedésektől.
Az eutanáziát megelőző időszak (előzetes vagy elővételezett gyász) tele van szorongással, aggodalommal és szomorúsággal. Folyamatosan felmerül a kérdés, hogy vajon helyes-e a döntésünk, cselekedhettünk-e volna másképp, tehettünk-e volna többet, megtettünk-e mindent, elhamarkodott-e a döntésünk, előbb kellett volna megytegyük… Az eutanázia megfelelő időpontjának meghatározása gyakran kihívást jelent. A gondoskodó, kedvencéhez mélyen kötődő állattartó van, hogy intuitíve megérzi mikor van itt az ideje a búcsúnak, és biztosítja kedvence kényelmét a nyugodt távozáshoz. Azonban előfordulhat, hogy félünk a döntés meghozatalától, bizonytalanná válunk, ezért jó ha útmutatást kérünk állatorvosunktól, és bevonjuk szeretteinket a döntéshozatalba.
A búcsú után
Ebben az időszakban megtapasztalhatjuk a zsibbadtságot, az eutanázia bűntudatot, a hiányérzetet, a haragot, az önmagunk, szeretteink, állatorvosaink ellen irányuló dühöt, az ürességet, az álmatlanságot, étvágytalanságot, vagy éppen az aluszékonyságot, megkérdőjelezhetjük az élet további értelmét. Mind közül a bűntudat, amely kitartón a nyomunkban, fáj, kínoz, nem ereszt: “Én öltem meg, elvettem az életét.” – ismételjük nap nap után. Az igazság az, hogy a betegség vette el társállatunk életét, nem az eutanázia által nyújtott kegyelem.
A veszteség hozta érzések számos esetben idegenek, addig ismeretlenek, és olykor elviselhetetlenül fájdalmasak. Az eutanázia érzelmi hatásaival való megbirkózás egyik módja, hogy szembenézünk a megéléseinkkel és elismerjük az érzéseinket. Ha támogatást kérünk szeretteinktől (figyelembe véve azt, hogy családtagjaink más és más módon gyászolhatnak, és fejezhetik ki érzelmeiket), barátainktól. Szakemberhez segítségért fordulunk, részt veszünk egyéni veszteségfeldolgozás programban, vagy támogató csoportban, ahol magunkat sorstársakkal körül véve haladhatunk a gyászfeldolgozás útján. Kedvenceinkkel kapcsolatos emlékek, történetek megosztása katartikus lehet, amely segít feldolgozni az érzelmeinket. Kulcsfontosságú ebben a kihívásokkal teli időszakban a testi és lelki jólétünk, az öngondoskodás gyakorlása. Olyan tevékenységeket végezzünk, amelyek kényelmet, örömöt és vigaszt nyújtanak számunkra, mint pl. a természetben való időtöltés, az erdőjárás, a testmozgás, sport, vagy a naplóírás, a levélírás, fotóalbum készítése, amely segíthet az érzelmi teher enyhítésében. Az emlékállítás, legyen az egy fa, virág ültetése, emlékhely kialakítása nagyszerű módja annak, hogy tisztelegjünk kedvencünknek, ápoljuk az együtt töltött értékes pillanatokat, ünnepeljük az életét, az egyedülálló köteléket, és kialakítsuk a folytatólagos kötődést.
Nem ritka, hogy számos kérdés, kétely merül fel utólag az eutanázia folyamatával, a palliatív, hospice ellátással, az utógondozással kapcsolatban. Az állatorvossal való találkozás lehetőséget nyújt az érzelmek kifejezésére, a megválaszolatlan kérdések megvitatására, segíthet a még meglévő kétségek és bizonytalanságok eloszlatásában, meglelve ezáltal a lelki békénket.
Az eutanázia érzelmi hatása az ellátó orvosok számára
Kedveneink halála és az eutanázia folyamata nem csak bennünket rendít meg, hanem az állatorvosokat és asszisztenseket is, akik szeretett háziállatainknak együttérző gondoskodást nyújtanak. Állatorvosaink és az állatklinika személyzete számára munkakörnyezetükben az egyik fő stresszor az eutanázia, amely kiégéshez vezethet. A kis betegeik iránti kötődés, a hosszú munkaidő, a szakmájuk elismerésének hiánya mind és mind megterhelő érzelmileg. A legtöbb állatorvos számára, aki az eutanáziát javasolja – annak ellenére, hogy szükségét látja-, érzelmileg nehézséget okoz a végrehajtása. Az eutanáziát úgy tekintik, mint egy alternatívát, amikor már nincs kilátás a minőségi életre. Szomorúságot, tehetetlenséget, depressziót, és persze, együttérzést tapasztalhatnak annak elvégzését követően. Az állatorvosok és az asszisztensek gyakran küzdenek a traumatizált és gyászoló állattulajdonosok támogatásának érzelmi súlyával.
Az együttérző megértés
Alapvető fontosságú az emberek és állattársaik közötti mélységes kötelék megértése, a szenvedés megszüntetéséről szóló döntést kísérő veszteség érzéseinek, s maga a kisállat veszteség fájdalmának elismerése, legyen az halállal végződő, vagy egyéb veszteség. A gyász bár egyetemes, mindannyian más módon éljük meg, és más ütemben dolgozzuk fel a búcsút.
