Két világ között

Az ember áthidalja a saját félelmét, ha látja a másikét. Ez sokat segít az életben. – Polcz Alaine

Minap egy állatklinikán várakoztam. Különös helyek ezek. Miközben a saját társállatom miatt érkeztem, óhatatlanul is megérintettek mások történetei. Akarva-akaratlanul eljutnak hozzám félmondatok, egy-egy tekintet, egy név, egy vizsgálati eredmény. Remény és szomorúság elegye van jelen ezeken a helyeken.  Egy pillanatban azt hallottam halkan: „Két halálos kimenetelű diagnózissal állunk szemben.” Ez a mondat velem jött, napokig dolgozott bennem. Halálos kimenetelű. És egyszer csak eszembe jutott az a közbeszédben sokszor elhangzó, szinte már közhelyessé kopott mondat, hogy mind meghalunk. Tulajdonképpen az élet maga is halálos kimenetelű. Ha hosszabban időzöm ennél a két szónál, valami nagyon egyszerű, mégis nehezen emészthető igazsághoz jutok el, minden egyes nappal közelebb kerülünk életünk végéhez mi is, és azok is, akiket szeretünk, mégsem ezzel a tudattal ébredünk minden reggel. Nem nézzük a mellettünk szuszogó kutyát azzal, hogy egyszer majd nem lesz itt, és nem simogatjuk úgy a cicánkat, hogy közben minden mozdulatban a majdani hiányát keressük. És jó, hogy így van. Tudjuk, hogy egyszer búcsúznunk kell, de ez a tudás többnyire valahol a mindennapjainkban a hátterébe szorul.

Minden nap búcsúzunk

Valójában folyamatosan búcsúzunk. Búcsúzunk egy nyártól, egy otthontól, egy életszakasztól, a gyerekkorunktól. Emberektől, akik valamikor közel álltak hozzánk. Búcsúzunk a hajnali harmattól, amelyet néhány óra múlva felszárít a Nap, az ajándékként érkező nyári zivatartól, egy megszokott útvonaltól, egy régi kerttől, egy ismerős hangtól. Attól a testtől is, amelyben valaha könnyebb volt a létezés. És idővel búcsúzunk azoktól is, akiket szeretünk. Csakhogy egészen más tudni valamit az élet természetéről, és egészen más egy állatorvosi rendelőben ülve meghallani: gyógyíthatatlan. Vagy azt, hogy nem tudjuk meggyógyítani, de még tehetünk érte.

Ettől a pillanattól minden megváltozik. Bár a társállatunk még velünk van, hazavisszük, eszik, iszik, talán játszik is, ránk néz, odabújik. Lehetnek még jó napjai, nagyon jó napjai. Lehetnek közös heteink, hónapjaink, olykor akár éveink is, és közben megérkezhet a gyász, még azelőtt, hogy bekövetkezett volna a halál. Ezt nevezzük előzetes gyásznak.

Két világ között

Különös állapot, amelyben két világ között navigálunk, jelen vagyunk abban, ami még van, miközben már ott él bennünk annak félelme is, hogy egyszer elveszítjük. Egyszerre remélünk és rettegünk. Figyeljük, hogy eszik-e, ivott-e, kevesebbet vagy többet, hogyan vette a levegőt, felállt-e könnyen, fáj-e valamije. Ugyanolyan volt-e ma a tekintete, többet aludt-e. Egy apró változás hirtelen óriási jelentést kap. Egy jó nap megkönnyebbülést hozhat, egy rosszabb nap után pedig megjelenhet a gondolat, a kérdés, amelyet talán még önmagunknak is nehéz kimondani, mennyi időnk lehet még?

És ezzel együtt rengeteg más érzés is érkezhet, mint a félelem, szorongás, bizonytalanság, tehetetlenség, kimerültség, harag, bűntudat, remény, kétségbeesés. Az állandó készenlét fáradtsága, a döntések súlya. Annak a félelme, hogy túl korán döntünk valamiről, vagy éppen túl későn. Olykor megkönnyebbülés, majd bűntudat azért, mert egyáltalán megkönnyebbültünk. Egy jó étvággyal elfogyasztott vacsora, egy békésen átaludt éjszaka öröme. Egy kellemesen eltöltött séta, egy ismerős, rég nem látott mozdulat. Egy reggel boldogsága, hogy ma még itt vagyunk együtt. És közben ott van a szeretet is, talán minden korábbinál erősebb, ragaszkodóbb, az életbe kapaszkodó. A hála.

Az előzetes gyász egyik legnehezebb része éppen ez a kettősség. Valakit egyszerre szeretni az életben, és félni a halálától. Gondoskodni róla, miközben időnként már a nélküle élet villan be. Reménykedni akkor is, amikor a remény már mást jelent, mint egykor. Lehet, hogy korábban a gyógyulást jelentette, később egy fájdalommentes hetet, egy jó napot, egy közösen elfogyasztott reggelit, még egy sétát. Vagy egyszer majd azt, hogy békében tudjunk búcsúzni. Mindezt hosszú időn keresztül hordozni nagyon nehéz. És közben a külvilág sokszor még nem is lát bennünket gyászolónak. Hiszen „még él”, mondják. Pedig az előzetes gyász valóságos gyász.

Nem kell választanunk a remény és a félelem között ahhoz, hogy jogos legyen, amit érzünk. Nem kell minden pillanatot hálával megélnünk csak azért, mert tudjuk, hogy véges. Elfáradhatunk a gondoskodásban úgy, hogy közben végtelenül szeretjük a társállatunkat. Vágyhatunk egyetlen nyugodt éjszakára, félhetünk a következő kontrolltól. Lehet elegünk az állatorvosi rendelőkből, gyógyszerekből, vizsgálatokból, készenlétből és döntésekből. És nevethetünk is, örülhetünk tervezhethetünk. Mert az előzetes gyász nem azt jelenti, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy tudomást szereztünk a veszteség lehetőségéről, már csak a halálra kell várnunk.

Még élünk, együtt.

Ahol az előzetes gyász megértésre talál

Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam azon, hogy hol van helye annak az embernek, aki ezt az utat járja. Mert természetesen ott van mellette az állatorvos, aki a társállatát kezeli. Lehetnek körülötte családtagok, barátok, akik aggódnak, segítenek. Lehetnek betegségspecifikus közösségek, ahol tapasztalatokat, információkat osztanak meg egymással az emberek. De hol van helye annak, hogy ő maga hogyan van? Hol mondhatja ki, hogy ma elfáradt, hogy fél. Hogy tegnap reménykedett, ma pedig kétségbeesett, hogy már nem tudja, jól dönt-e. Hogy néha retteg attól, amit a következő vizsgálat mutat majd, máskor pedig órákra elfelejti az egészet, mert a kutyája boldogan szimatol előtte az erdőben. Hogy egyszerre szeretné megállítani az időt és tudni, mennyi van még belőle.

Talán innen érthető meg igazán, miért született meg a Petloss.hu – Community

Kisállathospice | Előzetes gyászban tere.

Közösség mindazok számára, akik idős, súlyosan vagy gyógyíthatatlan beteg társállatukat kísérik, és közben maguk is próbálnak eligazodni az előzetes gyász sokszor egymásnak ellentmondó érzései között. Egy hely, ahol a megéléseik és érzéseik is teret kaphatnak. Ahol olyan emberekhez kapcsolódhatnak, akiknek nem kell hosszasan elmagyarázni, miért jelenthet óriási örömöt egy elfogyasztott reggeli, egy nyugodt éjszaka vagy egy séta, amelyről néhány héttel korábban még azt gondolták, talán már nem lesz több. A közösségi térben a mindennapi kapcsolódás mellett az előzetes gyászhoz, az életvégi kísérés érzelmi kérdéseihez és a veszteségre való „felkészüléshez” kapcsolódó beszélgetések, webináriumok és műhelyek is helyet kapnak. Külön térben bemutathatják azt a társállatot, akit ezen az úton kísérnek, mesélhetnek róla és a közös történetükről, és megoszthatják mindazt, amit ennek az időszaknak a mindennapjaiban megélnek.

A Kisállathospice | Előzetes gyászban nem állatorvosi vagy hospice szakmai tanácsadó tér. Nem az állatorvosi ellátás helyett van, és nem szeretné átvenni a betegségekhez kapcsolódó szakmai közösségek szerepét sem. Itt annak az embernek szeretne helyet adni, aki kísér: az ember barát, gazdi, szövetséges, utitárs, akinek a mindennapjai a szeretetről, a gondoskodásról szólnak.

A havi tagsági díjat szándékosan igyekeztem alacsonyan tartani. Tudom, milyen anyagi terhet jelenthet egy hosszabb palliatív vagy hospice időszak, amikor egymást követik a vizsgálatok, kontrollok, gyógyszerek és az életminőséget támogató ellátások. Ezért a közösségi térhez 1990 Ft/hó tagsági díjjal lehet csatlakozni, és a csatlakozáskor érvényes díj hat hónapon keresztül változatlan marad.

Ha most te is egy szeretett társállat mellett jársz ezen az úton, és jó lenne mindazt, amit ez az időszak magával hoz, egy értő közösségben is megosztani, a Kisállathospice | Előzetes gyászban közösségi térhez itt tudsz csatlakozni.

A lezárás mítosza, avagy amikor a gyász nem ér véget

A gyász nem más, mint szeretet, amelynek nincs hová mennie. – Jamie Anderson

Megkérdeztem néhány embert, mi jut eszükbe a gyászról, és jó eséllyel te is hasonló szavakra gondolsz: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Nem véletlenül, Elisabeth Kübler-Ross gyász öt szakaszáról szóló modellje mélyen beépült a köztudatba, és sokan szó szerinti receptként, egymást követő állomások soraként értelmezik. Kevesen tudják azonban, hogy ez a modell eredetileg nem is a gyászolókról szólt, hanem a saját közelgő halálukkal szembenéző, súlyos betegekről. Maga Kübler-Ross is óva intett attól, hogy merev sorrendként, mindenkire egyformán érvényes mintázatként olvassuk; a szakaszok sokkal inkább lazán illeszkedő tapasztalatok, semmint kőbe vésett lépcsőfokok. Mégis épp ez a félreértés, a jól elkülönülő, egymásra következő fázisok képzete táplálja azt a meggyőződést, hogy a gyász egyszer szükségszerűen a végállomásához ér, vagyis lezárható.

Olyan világban élünk, ahol a gyászt is hajlamosak vagyunk feladatként értelmezni, olyasvalamiként, amin túl kell jutni, amit le kell zárni, be kell fejezni.

Van, aki azért vágyik a lezárásra, mert a gyászt egyenlővé teszi a szenvedéssel, mintha csak a fájdalomból, a hiányból, a legnehezebb napokból állna. Egy szeretett társállat elvesztése kétségtelenül az egyik legmegrázóbb tapasztalat. Ezért ha valaki azt hallja, a gyász sosem ér véget, könnyen úgy érti, hogy a fájdalom sosem múlik, pedig a kettő nem ugyanaz. A gyászt sokan lineáris útként képzelik el: kezdetben a legnehezebb, aztán fokozatosan enyhül, míg egy nap elmúlik. Valójában azonban a gyász hullámzó természetű. Hosszú és nyugodt időszakokat követően egyetlen apróság elég, hogy a veszteség újra élesen jelen legyen. A gyász egyszerűen ilyen: nem elmúlik, hanem átalakul, és más formában marad veled.

Ha elengeded azt az elvárást, hogy egy nap majd vége lesz, valami gyengédebb és igazabb dolog nyílik meg helyette. Idővel a fájdalom megszelídül. Egyre több hely marad mellette az emlékeknek, amelyek már nemcsak gyötrőek, hanem melegséggel is töltenek el. A kapcsolat átalakul, kevésbé a hiányról szól, egyre inkább arról, amit magadban továbbviszel belőle. Megtanulsz úgy élni, hogy a veszteség veled van, de nem tölti ki az egész életedet. Nem szűnik meg, hanem megtanulod hordozni, együtt élni vele.

 
 

 

 

Ki vagyok én most?

Ki vagyok én akkor, ha az vagyok, amim van, de elveszítem, amim van. – Erich Fromm

 
 

 

 

A társállat elvesztésekor természetes, hogy elsősorban arra a hiányra figyelünk, amelyet maga után hagy. Arra, hogy nincs többé velünk, nem vár bennünket az ajtóban, nem kísér el a sétáinkra, nem halljuk a hangját, nem érezzük az érintését. A gyász azonban ennél sokkal összetettebb. Egy szeretett társállat halála nem csupán egy fizikai kapcsolat végét jelenti. Olyan veszteségeket is magával hozhat, amelyekre kezdetben talán nem is gondolunk. Ezeket nevezzük másodlagos veszteségeknek. Megváltozhatnak a mindennapi szokásaink, a kapcsolataink, a jövőről alkotott elképzeléseink, és az is, ahogyan önmagunkra tekintünk. Lehet, hogy valaki hosszú hónapokon, éveken át beteg társállata gondozója volt. Napjai a gyógyszerek adagolása, a táplálékkiegészítők és a leletek tanulmányozása, az etetések, az állatorvosi kontrollok és az állandó figyelem köré szerveződtek. Döntéseiben folyamatosan jelen volt a társállata. Talán úgy ismert önmagára, mint aki mindig vigyázott rá. Aki mindent megtett azért, hogy segítse a jóllétét, a gyógyulását. Aztán egyik napról a másikra ezek a feladatok és ez a szerep megszűnnek.

Ha már nem vagyok az ő gondozója, akkor ki vagyok én?

A gyászolókkal folytatott beszélgetések során újra és újra találkozom az alábbi mondatokkal:

„Nem tudom, mit kezdjek a reggeleimmel.”

„Olyan, mintha már nem tudnám, ki vagyok.”

„Hiányzik, hogy valakiről gondoskodjak.”

„Az egész életem köré épült. Mihez kezdjek most nélküle?”

Relációs identitás

Az identitásunk nem kizárólag a személyes tulajdonságainkból épül fel, hanem azokból a kapcsolatainkból is, amelyek hosszú időn át meghatározzák a mindennapjainkat és azt, ahogyan önmagunkra tekintünk. Nem csupán azt éljük meg, hogy én vagyok, hanem azt is, hogy kinek vagyok a valakije. Lehet valaki egy gyermek szülője, egy testvér, egy házastárs, egy barát vagy egy társállat gondozója, gazdája, társa, szövetségese. Amikor egy ilyen meghatározó kapcsolat megszakad, nemcsak maga a kapcsolat változik meg, hanem megrendülhet az identitásnak az a része is, amely ebben a kapcsolatban formálódott. Ez nem azt jelenti, hogy az ember elveszíti önmagát. Sokkal inkább azt, hogy önmagának egy fontos része sérül meg, amelynek időre van szüksége ahhoz, hogy új önazonosság alakuljon ki. Ha valaki úgy érzi, mintha már nem találná a helyét a saját életében, fontos tudnia, hogy ezzel nincs egyedül. Ez is lehet a gyász része.

A kapcsolat ott él

Itt maradsz te, Teofil, ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Te hinted le éjtszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette, és megfested a szirmait, amilyenre akarod. Együtt szállasz a pillangókkal, és ujjad megérinti a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő, a jó illatot üverből üverbe. – Wass Albert

A társállatgyászban sokan attól félnek, hogy ha a fájdalom egyszer enyhülni kezd, azzal együtt a kapcsolat is elhalványul. Mintha a szenvedés lenne az utolsó kötelék az elhunyt társállathoz. Tapasztalatom szerint azonban ennek éppen az ellenkezője történik. Amikor a veszteség kínzó fájdalma lassan elviselhetőbbé válik, nem a kapcsolat szűnik meg, sokkal inkább lehetőség nyílik arra, hogy másképp kapcsolódjunk az elhunyt kisállatunkhoz. A kezdeti, mindent elborító hiány mellett egyre inkább helyet kapnak az emlékek, a közösen megélt történetek, a továbbvitt értékek és mindaz, amit az életünkbe hozott ez a kedves kis lény.

A kapcsolat nem ér véget, csak másképp lesz része az életünknek. Nem a szeretet halványul el, hanem a kapcsolat talál új utat, hogy tovább éljen.

A kapcsolat ott él… a KAPCSOLAT TOVÁBB ÉL…

  • az emlékeidben.
  • mindabban, amit a társállatodtól tanultál.
  • azokban a pillanatokban, amikor meglátsz valamit, és arra gondolsz: „Ezt annyira szerette volna.”
  • amikor felkeresed azokat a helyeket, ahol annyi közös emléket szereztetek.
  • amikor elkészíted azt az ételt amelyet annyira szeretett.
  • amikor visszatérsz a kedvenc sétáitok helyszínére.
  • egy illatban, amely hirtelen felidézi őt.
  • egy dalban, amely azonnal eszedbe juttatja.
  • egy fényképben, amelyre újra és újra ránézel.
  • egy történetben, amelyet örömmel mesélsz róla.
  • abban, hogy kimondod a nevét.
  • azokban az értékekben, amelyeket tőle kaptál.
  • abban, ahogyan ma már másokra figyelsz, ahogyan gondoskodsz másokról.
  • abban, aki általa lettél
  • amikor továbbviszed mindazt, amit tőle kaptál.
  • abban, hogy helyet adsz a fájdalmadnak, de az örömnek is.
  • egy régi tárgyban, amely különleges jelentést hordoz számodra.
  • egy évforduló csendjében.
  • egy gyertyafényben, amelyet érte gyújtasz.
  • egy levélben, amelyet hozzá írsz.
  • a természetben, amikor úgy érzed, közel van hozzád
  • egy fa árnyékában, egy madár énekében, a szél érintésében.
  • amikor meglátsz egy kisállatot, aki rá emlékeztet.
  • amikor ösztönösen odanézel arra a helyre, ahol mindig feküdt.
  • abban, hogy továbbra is gondoskodsz az emlékéről.
  • abban, hogy a hiánya mellett a szeretete is veled maradt.
  • abban a szeretetben, amelyet ma is érzel iránta.
  • minden alkalommal, amikor hálát érzel azért, hogy része volt az életednek.
  • annak felismerésében, hogy nélküle nem lennél ugyanaz az ember, aki ma vagy.

Talán nem az a kérdés, hogyan éljünk tovább a társállatunk nélkül, hanem az,  hogy miként hordozzuk tovább az emlékét, és mindazt, amit egykor az életünkhöz adott.

 
 

 

 

Mítoszok az érzelmekről

Nem az tesz erőssé, ha elnyomjuk az érzéseinket, hanem az, ha kapcsolatba tudunk kerülni velük.

Az érzelmekkel kapcsolatos viszonyunk sokkal kevésbé egyéni, mint azt elsőre gondolnánk. Gyakran úgy tekintünk rájuk, mint spontán, belső történésekre, amelyek csak úgy vannak, miközben valójában erősen formálják őket azok a kulturális és társadalmi üzenetek, amelyek között felnövünk. Már egészen korán megtanuljuk, hogy mely érzések elfogadhatók és melyek nem, mikor helyénvaló kimutatni valamit, és mikor volna jó visszafognunk magunkat. Ezek az üzenetek sokszor nem direkt módon jelennek meg, hanem hétköznapi mondatokban, gesztusokban, elvárásokban, abban, ahogyan a környezetünk reagál ránk, amikor sírunk, dühösek vagyunk, vagy éppen bizonytalanok. Idővel ezek a külső visszajelzések belsővé válnak, és kialakulnak azok a hiedelmek, amelyek mentén az érzelmeinkhez viszonyulunk. Ilyen lehet például az a meggyőződés, hogy a fájdalom kimutatása gyengeség, hogy bizonyos érzéseken túl kellene már lenni, vagy hogy az érzelmek valójában zavaró tényezők, amelyeket jobb kontroll alatt tartani. Ezek a hiedelmek azonban ritkán kerülnek tudatos vizsgálat alá; inkább magától értetődő igazságokként működnek a mindennapokban. Éppen ezért különösen nehéz felismerni, hogy nem feltétlenül a valóságot tükrözik, hanem tanult mintázatok eredményei. 

A társállatgyász egyik nehézsége éppen abban rejlik, hogy a külvilág gyakran láthatatlan mércéket állít fel arra, mit kellene érezni és mennyi ideig.  Amikor azonban elkezdjük megkérdőjelezni ezeket a belsővé vált szabályokat, egy fontos elmozdulás történhet. Felmerülhet a gondolat, hogy talán nem az érzelmeinkkel van probléma, hanem azzal a keretrendszerrel, amelyben értelmezzük őket. Ebben a megközelítésben az érzelmek nem gyengeséget jelentenek, hanem információt hordoznak, jelzik, hogy mi fontos számunkra, hogy mire reagálunk érzékenyen, és hogy milyen hatások érnek bennünket a környezetünkből. Az érzelmek elnyomása ebben az értelemben nem megoldás, hanem inkább egy olyan stratégia, amely rövid távon csökkentheti a feszültséget, hosszabb távon azonban megnehezíti az önmagunkkal való kapcsolatot.

Ebből a szempontból az érzelmekhez való viszony újragondolása nem pusztán egyéni feladat, hanem egy tágabb kulturális folyamat része is. Ahogyan egyre inkább teret kapnak azok a nézőpontok, amelyek elfogadóbb és árnyaltabb módon közelítenek az érzelmi működéshez, lehetőség nyílik arra is, hogy saját, korábban megkérdőjelezhetetlennek tűnő hiedelmeinket is újraértékeljük. Ez a folyamat nem feltétlenül látványos vagy gyors, mégis alapvető változást hozhat abban, ahogyan önmagunkhoz és másokhoz viszonyulunk.
Talán éppen ezért érdemes időnként megállni, és feltenni a kérdést, vannak-e olyan, az érzelmekkel kapcsolatos meggyőződéseink, amelyeket sosem vizsgáltunk meg igazán, mégis meghatározzák a mindennapi működésünket. Az ilyen kérdések nem feltétlenül adnak azonnali válaszokat, de hozzájárulhatnak ahhoz, hogy tudatosabban és rugalmasabban alakítsuk ki a saját érzelmi világunkhoz való viszonyunkat.

GyakOrlat | Hiedelmek újragondolása

Válassz ki egy, az érzelmekkel kapcsolatos visszatérő gondolatot vagy hiedelmet, amelyet magadon észreveszel. 

1. mítosz:
„Soha nem szabadna másoknak elmondanom, mit érzek, mert gyengének fognak tartani.”

Ezután próbáld meg mellé írni ennek egy lehetséges alternatíváját, amely tágabb, megengedőbb nézőpontot képvisel.

Például: „Az, hogy egy adott helyzetben kifejezem az érzéseimet, nem tesz gyengévé. Az érzelmek természetes reakciók arra, ami bennem és körülöttem történik, és bizonyos helyzetekben megoszthatók másokkal is.”

2. mítosz:
„Úgy kellene éreznem, mint mindenki más ugyanebben a helyzetben.”


Például:  „Nem tudhatom pontosan, hogy mások hogyan élik meg ugyanazt a helyzetet, mert az érzéseik nem mindig láthatók. Az, hogy én másképp érzek, nem jelenti azt, hogy rosszul reagálok. Az érzelmi reakciók természetüknél fogva különböznek, és nem szükséges egy elképzelt mércéhez igazítanom magam, vagy kritizálnom magam azért, mert nem úgy érzek, ahogyan szerintem kellene.”

Nem az a cél, hogy lecseréld a régi hiedelmet egy új, kötelező igazságra, hanem hogy észrevedd, többféleképpen is lehet viszonyulni ugyanahhoz a belső tapasztalathoz. Az érzelmekhez való viszonyunk alakítása talán ott kezdődik, amikor nem megváltoztatni akarjuk őket, hanem megérteni.

error: Content is protected !!