A szeretet nem tárgyiasít.

Az ember és társállata az együttélés során fokozatosan megtanulják felismerni egymás jelzéseit, megismerik a másik szokásait, és alkalmazkodnak egymás szükségleteihez. Ez a kölcsönös ismeret és figyelem idővel az ember döntéseit, életvitelét és azt is alakíthatja, ahogyan önmagához és az őt körülvevő világhoz viszonyul. Fizikai közelségük, állandó jelenlétük és a velük kialakult kötődés az érzelmi biztonság és a belső egyensúly meghatározó forrásai lehetnek. Halálukkal megszűnik az együttélés addigi formája, és a világ kiszámíthatóságába vetett hit is megrendülhet.

Egy szeretett társállat halálát követő gyász mélyen érintheti az embert, miközben a környezet nem mindig ismeri fel vagy ismeri el a veszteség jelentőségét. A gyász mélységét jelentős mértékben a kapcsolat minősége, a kötődés erőssége és az a hely alakítja, amelyet az elhunyt társállat a gyászoló életében betöltött. Az együtt töltött évek során a gondoskodás, a közös szokások és a mindennapi együttélés az identitás részévé is válhatnak. A veszteség az érzelmi fájdalmon túl a gyászoló önmagáról és a saját életéről alkotott képét is megingathatja.

A társállatgyász megértéséhez ezért annak a személyes történetnek a megismerése is hozzátartozik, amelyben a kapcsolat kialakult és jelentőséget kapott. A veszteség elismerése nem a különböző gyászélmények összehasonlításáról, hanem minden kapcsolat és minden veszteségtörténet saját jelentőségének tiszteletben tartásáról szól.