A tavasz sokkal több, mint az évszakok változása; ez a lélek újjászületése. – Toni Sorenson
A tavasz közeledtével a természet lassan ébredezni kezd. A nappalok hosszabbodnak, a levegő megtelik az újrakezdés ígéretével. Sokak számára ez az öröm, a remény és a megújulás időszaka. A gyászban azonban a tavasz érkezése egészen más érzéseket is felszínre hozhat. Felerősödhet a vágyakozás: bárcsak itt lenne a társállatom, bárcsak együtt sétálnánk az első napsütésben, bárcsak újra láthatnám, ahogy játszik a kertben. A szorongás is jelen lehet: nem akarom a tavaszt!
A tél sokszor mintha védőburkot vonna a gyász köré, csendesebb, visszahúzódóbb időszakot teremtve. A tavasz viszont mozgásba hív, és ez a hívás ijesztő is lehet. Nem azért, mert ne szeretnénk újra kapcsolódni az öröm lehetőségéhez, hanem mert az öröm gondolata bűntudatot kelthet. Mintha a megújulás elfogadása egyben a kapcsolat elengedését is magával hozná. Pedig a természet változása nem egyenlő a kötődés megszűnésével. A szeretet nem évszakhoz kötött. Lehet egyszerre jelen a hiány és az ébredő élet.
A természet ebben az időszakban különös módon támaszunkká is válhat. Amikor a gyászban az élet értelme is kérdésessé válik, egy-egy apró rácsodálkozásnak óriási jelentősége lehet. Egy illat (pl. levendula), amelyet mélyen magunkba szívunk, természetes módon mérsékelheti az idegi aktivitást és elősegítheti a nyugalmat. A madárcsicsergés, a szél hangja vagy a zöld látványa mind hozzájárulnak a feszültség oldódásához. A természet egyfajta elixír a gyászban, segít enyhíteni azt az érzelmi terhelést, amelyet a gyászmunka hordoz.
Ha a tavasz most nehéz érzéseket hoz, az rendben van. Nem kell siettetni a megújulást. Néha elegendő annyi, hogy megengedjük magunknak, hogy a hiány és az ébredő világ egyszerre legyen jelen.
