A zene az kell, mert körülölel,
és nem veszünk majd el. – Valahol Európában (musical)
Joni Mitchell – Both sides now
Egy gyászolómmal való beszélgetés ihlette az alábbi sorokat.
Gyermekkoromban hegedűn tanultam játszani. A klasszikus zene iránti szeretetem a mai napig él, ugyanakkor minden műfajban megtalálom azt, ami megérint, megszólít, vagy éppen megtart.
A zene univerzális kommunikációs forma. Mondhatni, hogy egyetemes. Akárcsak a gyász és a szeretet. Sok ember számára -különösen veszteség idején- a zene a gyásszal való megküzdés egyik módja.
Segít a szomorú zene a gyászban, vagy inkább mélyebbre húz?
A szomorú zene gyakran azért hat erősen, mert visszatükrözi azt, ami bennünk zajlik, érvényesíti az érzéseinket. Sokszor éppen ez teszi lehetővé, hogy az elfojtott érzelmek felszínre kerüljenek. Könnyek, sóhajok formájában. A zene teret ad a fájdalomnak, a dühnek, a vágyakozásnak, a szeretetnek, a kapcsolódásnak. Ugyanakkor fontos megjegyeznem, hogy a szomorú zenét mértékkel érdemes hallgatni a gyászban. Amikor valaki újra és újra csak szomorú zenéhez nyúl, a zene már nem segíti az érzelmek áramlását, hanem könnyen benne tarthat ugyanabban az állapotban. Éppen ezért fontos a tudatosság és az arány. Észrevenni, mikor segít a zene kapcsolódni, és mikor válik túl nehézzé. Mikor enged, és mikor tart fogva.
